Az utóbbi időben utáltam meglátogatni a szülői házat, mert édesanyámnak mindig volt felém kritikája, mindig megtalálta rajtam a legkisebb hibát, mindig odaszúrt valamit, így akarva, vagy inkább akaratlanul nem igazán akarózott meglátogatni őket. 

Bár a személyem igen mellre szívta, hogy a saját anyukám ennyire intenzíven hajtja, hogy kövér vagyok, MERT AZ VAGYOK!, én valahogy nem hittem el, jól éreztem magam, betegségnek nyoma nem volt bennem. Igaz, hogy reggelente alig bírtam kikelni az ágyból, nem tudtam wc-re menni, napi kétszer ettem (maximum), a kávét pedig literszámra öntöttem magamba, de persze nem volt semmi bajom. (Haha)

Nyáron elutaztunk a tengerpartra, a szerelmemmel, ahol jött a végső felismerés, az utolsó csepp, a rózsaszín köd feloszlott...valami nincs rendben! Megláttam magam a képeken, bőgtem, nem bírtam tükörbe nézni, ha elmentünk valahová, akármit vettem fel, rosszul éreztem magam, felőlem egy zsák is lehetett volna, akkor is sírtam volna. Nem állt jól, szorított, pedig előtte vettem. Egy év alatt több, mint 20 kilót híztam. Bravo!

Így jutottam el nőgyógyászhoz, anyukám unszolására...szinte láttam, ahogy véres, habzó szájjal üvölti, hogy: én megmondtam, de ehhez képest laza volt. Mindent megtett azért, hogy gyorsan változni tudjak, így már rögtön másnap találkoztam egy étkezési tanácsadóval, volt szuper étrendem, még szuperebb párom, aki mindezt bevállalta értem, ugyanis csinálja velem együtt, annak ellenére, hogy ő vékony, mint a nádszál.

Jelenleg ott tartok, hogy napi ötször eszem, kiszámolva mindent, a 160-nak megfelelve, sétálok és nagyon-nagyon szeretnék meggyógyulni. Remélem majd egy pár ember azért velem tart.