Ha azt mondom: ez Nem is olyan egyszerű, akkor még Csak finom fejeztem ki magam. Kezdjük a hétvégével...

A kereskedelemben az a gyönyörű,  hogy a hétvége Nem létezik, Így a dobozolás művészete valamelyik hétköznapra esik, vagy mindennapra, mint nálam. Bárcsak plusz 2 órát adna az ég, mert így is Elég nehéz volt a kaja kérdés megoldása, de így... 

A doboz téma. 23 évesen ultra-mega gáz a fagyisdoboz,ráadásul Nem is ehetek jégkrémet, Így kitaláltam, hogy ha Majd szabadidőm engedi, le fogom őket festeni, Csak a külsejüket, zománcfestékkel, hogy tartósak legyenek. Így olyan dobozom lesz, amilyet akarok és Nem kell néznem a tejes csodákat sem a borítón. ( plusz, hogy Nem vettem újabb műanyagokat, inkább spóroltam) A zománcfesték egyébként is pont kéznél volt, ugyanis, Csakhogy még több irányba szakadjak szét épp újítunk a környezetünkön, festünk, rendezkedünk a lakásban, hogy otthonnak nevezhessük és ráadásul még tetszen is nekünk. 

A második hét fényévekkel könnyebb volt, mint az Első, magabiztosan nézegettem a recepteket és a hozzávalókat, már nem azzal vagyok elfoglalva, hogy mit Nem ehetek, hanem hogy mennyi mindent Igen, bár ez külső szemmel nyilván Nagyon nehéznek tűnik, pedig Nem az, úgy meg főleg Nem, hogy a jótündér mindig Ott kukucskál rám (anyukám) és noszogat. 

Lelkileg: Végig úgy voltam, míg a nőgyógyászati vizsgálatra vártam, hogy Nem számít, hogyha azt mondják, hogy Nem lehet gyerekem, mert Most én vagyok a legfontosabb, amúgy sem állunk úgy anyagilag, még nem volt tervben, de amikor úgy tűnt, hogy tényleg így van, akkor azt Nem tudtam Ott helyben beemelni, még Most sem... Jelenleg ezen dolgozom. :)

Tegnap miután megírtam a bejegyzést, rájöttem, hogy amúgy gyakorlatilag nulla háttér infóval rendelkezem és még magam sem tudom, hogy induljak neki rendesen. Az addig oké, hogy fogtam magam és bejelentkeztem mindenféle facebook csoportba és lelkesen olvasgatom, hogy mások hogyan csinálják tökéletesen a diétát, de én ezek alapján csak összezavarodtam, teljesen.

Fogtam egy füzetet, meg egy blogot, a kapott étrendet, meg alapanyag listát, összeírogattam egy hétre előre, hogy mit és hogyan fogok főzni, étkezésekre lebontva, hogy mit és mennyit fogok enni, valamint, hogy mindezt hol fogom beszerezni. Ezek után felírtam, hogy melyik nap hova jutok el és ezzel jövőhétre kész lett az étrendem. Erre a hétre szerencsére mindenem megvan, így nem kell aggódnom, hogy esetleg "bűnös életet" fogok élni még pár napig. A blogról: Iza csodálatos, de tényleg, ha nem írna, valószínűleg  még így jó pár nap után is csak a kanapén ülnék, zokogva. Fogalmam nem volt merre induljak, hogy mit jelent, például a  6 g/100 g, mi a gyors, mi a lassú, miből mennyi, hogyan, hányszor és a többi. Aztán jött Ő és a blogja, megvilágítva az utat. Leültem és csak olvastam, egyre közelebb éreztem magam ahhoz, hogy menni fog és egyre több lendületet kaptam. Az csak plusz, hogy Iza szintén laktóz érzékeny, így, ha a receptjeit használom, még csak arra sem kell figyelnem, hogy cseréljem az alapanyagot. Egy ajándék a számomra!

Miért én elkezdtem írni az nem az, hogy hányan olvasnak, hogy az, hogy rákényszerítsem magamat a beszámolóra, hogy később, ha esetleg valami nem menne, vissza tudjak nézni. Elkezdeni a legnehezebb, tudom, most kezdtem én is, átlépni a 160 gramm küszöbét számomra is kihívás, még csak tanuló a státuszom, de tudom, hogy idővel könnyebb, sőt, így pár nap után már egyre több minden gördülékenyebben megy, például ma már csak egyszer nyomtam le a telefonom, ami az előző 5-6 "szundihoz" képest szerintem haladás. Kitartás és rengeteg akarat kell hozzá, de úgy érzem, hogy most bennem van mindez.

Az utóbbi időben utáltam meglátogatni a szülői házat, mert édesanyámnak mindig volt felém kritikája, mindig megtalálta rajtam a legkisebb hibát, mindig odaszúrt valamit, így akarva, vagy inkább akaratlanul nem igazán akarózott meglátogatni őket. 

Bár a személyem igen mellre szívta, hogy a saját anyukám ennyire intenzíven hajtja, hogy kövér vagyok, MERT AZ VAGYOK!, én valahogy nem hittem el, jól éreztem magam, betegségnek nyoma nem volt bennem. Igaz, hogy reggelente alig bírtam kikelni az ágyból, nem tudtam wc-re menni, napi kétszer ettem (maximum), a kávét pedig literszámra öntöttem magamba, de persze nem volt semmi bajom. (Haha)

Nyáron elutaztunk a tengerpartra, a szerelmemmel, ahol jött a végső felismerés, az utolsó csepp, a rózsaszín köd feloszlott...valami nincs rendben! Megláttam magam a képeken, bőgtem, nem bírtam tükörbe nézni, ha elmentünk valahová, akármit vettem fel, rosszul éreztem magam, felőlem egy zsák is lehetett volna, akkor is sírtam volna. Nem állt jól, szorított, pedig előtte vettem. Egy év alatt több, mint 20 kilót híztam. Bravo!

Így jutottam el nőgyógyászhoz, anyukám unszolására...szinte láttam, ahogy véres, habzó szájjal üvölti, hogy: én megmondtam, de ehhez képest laza volt. Mindent megtett azért, hogy gyorsan változni tudjak, így már rögtön másnap találkoztam egy étkezési tanácsadóval, volt szuper étrendem, még szuperebb párom, aki mindezt bevállalta értem, ugyanis csinálja velem együtt, annak ellenére, hogy ő vékony, mint a nádszál.

Jelenleg ott tartok, hogy napi ötször eszem, kiszámolva mindent, a 160-nak megfelelve, sétálok és nagyon-nagyon szeretnék meggyógyulni. Remélem majd egy pár ember azért velem tart.